Mint azt már említettük, a magyar társadalom öltözködése hagy kívánni valót maga után. Nem keveset. A ruházatnak nem alakult ki elvárt kommunikációs üzenete, ami nyugaton teljesen evidensnek számít.
Épp ezért a középkorúak egy része, és az idősebbek általában nem adnak sokat külsejükre. Számukra nem a ruha és a külsőségek teszik az embert, és nem is fogja – talán – soha.
Azért van némi remény…
A fiatalabb generációk szemben az idősekkel sokat adnak a ruhájukra, a sminkjükre és a hajukra. Simán ütik a londoni vagy new york-i szintet. És ez valószínűleg a későbbi generációkra is igaz lesz. Gond azért van ezzel is: a márkafüggőség és az „én drágábbat hordok, mint te” versenye igencsak erősen mutatkozik.
Vagyis az összetartozást nem, ellenben a széthúzást annál inkább erősíti. Folyamatosan versengenek, és bár mind tartoznak egy-egy szubkultúra-szerűséghez, mint az emosok vagy a divatosak, az egységtől igencsak messze állunk, még ha ezeket a rétegeket is nézzük.
A trendfüggőség pedig sokszor a szülők pénztárcáját terheli meg, és nem is nagyon szabnak határt a költekezésnek. Végül is éjjel-nappal güriznek, és ha adnak pénzt a csemetének, legalább békén hagyják őket akkor, amikor nincs munka.
Természetesen tisztelet a kivételnek! Vannak, akik dolgoznak gimi vagy egyetem alatt, és maguk igyekeznek divatigényüket kielégíteni így-úgy.
Lehetőségekből sincs hiány: sorra nyílnak a plázák, akciók és kiárusítások kínálják „kedvezményes” termékeiket, turkálók ezrei ígérnek olcsó, de minőségi ruhát. Ez utóbbinak egy egészen speciális változata is megjelent hazánkban, ami egyszerre kínálja a luxust és a viszonylag alacsony árakat: a luxusturkáló.
Egyszóval pozitív, hogy a külsőre is időt fordítunk a hajfestésen túl, csak arra vigyázzunk, hogy ne essünk át a ló másik oldalára. Inkább mindig tegyük fel magunknak a boltkórós szokásos kérdését: Kell ez nekünk?
About the Author
0 comments:
Post a Comment